és a mai ...
Nagyon sokat gondolkodtam,  hogy miket és hogy vállaljak az elmúlt életemből.. Biztos vagyok benne, hogy azzal a felvállalással, amivel sok általam megismert NŐ él, hogy vállaljuk a történetünket, és sokan közülünk blogot írnak, nos az sokakat taszít..
Mert ilyen a társadalmunk, ilyen a világ, amiben élünk.. Vagyunk egymás mellett, de kb. senki nem akar tudni a másik bajáról.
Ma van Mindenszentek napja.. és a Fontos vagyok dokumentum film készítői közül Földvári Barbara sorait olvastam.. arról beszélt egy cikkben, hogy a halál, mint olyan mennyire eltávolodott tőlünk, emberektől. És tényleg.. Ömlik ránk mindenhonnan a sok mocsok, ha a tévét csak két órára is bekapcsolod, minimum egy háztömbnyi ember hal meg.. és eközben képtelenek vagyunk mit kezdeni, ha egy közeli hozzátartozónk betegszik meg, esetleg gyógyíthatatlan betegségben.
Valóban annyira eltávolodtunk a való élettől, és egy műanyag világban robotolunk..és épp ezért van az, hogy ha beüt egy hirtelen betegség, baleset, az emberek széthullanak.. mert nincs egy biztos erkölcsi alap mögöttünk..
Én ma mielőtt lefekszem biztos, hogy sorra veszem a halottaimat.. és nem azért, mert ezen pörgök, hanem mert ők fontosak voltak az életemben.. És nem rossz érzéssel, és sírva gyújtok értük gyertyát, hanem szeretettel..
Mert az életem része lesz a halálom is.. és ahogy Lili egy pár hónapja mondta :
- Anya, végülis minden másodperccel közelebb kerülünk a halálunkhoz..

Szóval.. az élet szép, és élvezni kell !!!! Egyszer mindenkinek vége lesz.. és olyan jó lenne nem rettegve elérkezni ahhoz a ponthoz, ami egy új dolog kezdete is lesz... majd.. jóóó sokára  <3

és itt vagyok.....

Hát itt vagyok..
Elhatároztam, hogy a két éves szülinapomon nyilvánossá teszem a blogolásom.. Eddig is írtam.. de az elmúlt két évem "blogolása" privát volt.. magamnak írtam.. magamból.. és amit nyilvánosan vállaltam, azt olvashattátok a facen..
Úgy érzem, hogy most már ez a felület az enyém.. és magam miatt is kell ez a fajta megnyilvánulás.
Azt terveztem el, hogy a második éves szülinapomon elkezdek egy párhuzamos múlt-jelen utazást.. mert érdekes lesz nekem, és talán nektek is visszatekinteni arra ami történt / történik velem.. így hát az első bejegyzésem az, amit már olvashattatok itt - ott.. Ezt az írást a Rákliga facebook-os oldalán 2013-ban több mint 2000 ember olvasta el.. Úgy gondolom, hogy ha már akár egy nő is erőt merített belőle, már megérte..

Betegségem története – ÉLNI ÉS NEM FÉLNI

Gabi vagyok, 39 éves, 2013. október 25.-én volt egy éve, hogy levették a jobb mellem.......

DE ÉLEK!!!!!!!!!!!!! és jobban vagyok mint valaha :)

2010 óta érzetem a jobb mellemben valami furcsa érzést. Mindig volt egy kis égő, fájó, bizsergő érzés. Aztán 2012 nyarán már külső elváltozások is bizonyították számomra, hogy valami baj van.

Az orvos elküldött MR vizsgálatra, amit három hónap várakozás előzött meg... aztán 2012. szeptember 28-án közölték a diagnózist ( amit már tudtam ). Az események felpörögtek, szövettani eredmény után onkológusom segített keresni sebészt, hiszen eddig nem volt szükségem szülész-nőgyógyászon kívül más orvosra.. egy fantasztikus sebész keze alá kerültem, és megtörtént a műtét. Budapesten, a Bajcsy kórházban műtöttek, az egész betegségem alatt is itt kaptam a kezeléseket, az ellátást is.

Hihetetlen erők szabadultak fel bennem, a lelkem megkönnyebbült, hogy a beteg "részem"-től megszabadultam.... igen, beleegyeztem, hogy levegyék a mellem, mert élni akartam, és nem akartam azzal foglalkozni, hogy esetleg ott marad valami rossz dolog...tudtam, hogy még sok minden áll előttem a kezeléseket illetően, de úgy tekintettem a jövőre, hogy ez is egy megoldandó probléma.

Eszembe sem jutott az, hogy vége az életemnek.

Hat kemoterápiás kezelést írtak ki a részemre. Tudtam, hogy borzasztó lesz.. hallottam, olvastam.. de sajnos minden képzeletemet felülmúlta a tapasztalás..Az első alkalommal rettegtem... annyira féltem, hogy azt elmondani sem tudom.. Emlékszem, ott ültem a folyóson, elképzelni sem tudtam, hogy mi fog velem történni.. Aztán behívtak, szép tágas szoba, öt-hat kényelmes ágy, mellettük az infúziós állványok... és elkezdődött.. Emlékszem, amikor bekötötték az első kis üveget, abban volt a hányáscsillapító... aztán jött a PIROS … és csak néztem.. és az agyam üvöltött : MÉREGMÉREGMÉREG és csak ott ültem, folytak a könnyeim.. azt az érzést sosem fogom elfelejteni..

Az első alkalom után öt napig voltam magam árnyéka, elkezdődött a hányás, hasmenés, pocsék vérkép, fehérvérsejtszám növelő injekciók adása magamnak, a második kezelés után jött a hajhullás. Karácsony előtt egy héttel megkértem a kilenc éves kicsi lánykámat, hogy vágja le a hajam ollóval, a 16 éves fiam meg segített a nullás géppel. Igyekeztem a lehető legjobbat kihozni a helyzetből,,

Figyeltem, hogy a gyerekeimet ne sokkoljam, de láttak mindent, látták amikor négykézláb másztam ki a wc-re mert annyira legyengültem a sok hányástól, látták, hogy mennyit sírtam, de ahogy jobban lettem már elmentem dolgozni, gondoskodtam róluk... ez hatalmas erőt adott..

Onnantól kezdve kendőket hordtam. Amikor kezelésre mentem felvettem a fekete, halálfejes-kalózos kendőt, mert hát HA HARC HÁT LEGYEN HARD, amikor eltelt egy hét, és már jobban voltam, jöhetett  a lányomtól kapott kék, lovas, patkós kendő, és volt egy fekete és egy sötétkék is - alkalmakra .

Ugyan volt parókám, de amikor azt felvettem és a tükörbe néztem, azt érzetem, hogyha hordanám azzal elbújnék a betegség elől, és én szembe akartam nézni, felvenni az elém dobott kesztyűt :)

A harmadik kezelés volt a mélypont, mind lelkileg, mind fizikailag. Allergiás reakciók sokasága, két heti hányás, nyálkahártya irritáció,  orrvérzés, bőrsebesedés... Itt kerültem lelkileg is padlóra...

De valami belső erő előjött, és újra talpra álltam. Öt hónap alatt húsz kilótól "szabadultam" meg.. és fantasztikusan nézek ki a régi önmagamhoz képest, még így fél mellel is. SOHA nem éreztem  ennyire nőnek magam, mint  mióta átestem ezen az egész őrületen :)

Hihetetlen nekem is, de a környezetemtől is rengeteg pozitív visszajelzést kapok, ami még inkább szárnyakat ad.

Közben életem egy másik fordulatot is vett... ...De az élet kegyes, és nincsenek véletlenek... Amit elvesznek tőlünk az okkal teszik mert jön helyette valami más, valami új, és talán jobb.. .Az életem abban a szakaszában adta nekem a jó sorsom ezt az embert, amikor a legmélyebben voltam.. . Aztán jött a 25 sugár. Nagyon nehezen kezdtem neki, de az új barátom rengeteg erőt adott, naponta "rugdosott", hogy menjek, és azt is végig csináltam.. mindezek alatt FANTASZTIKUS EMBEREKKEL -  csupa nagybetűvel- NŐKKEL találkoztam.

A kemoterápia alatt egy 5 fős csapatot sikerült "életre" hívnunk. Sosem felejtem el ŐKET. Nélkülük nem bírtam volna ki azokat az órákat, amikor azok a mérgek folytak belénk :) Drukkoltunk egymásnak, keresztbe szorított újjal, hogy harmadszorra már sikerüljön bekötni azt a fránya tűt, aztán amikor valamelyikünk rosszul lett, akkor nem győztünk vidám történetekkel traktálni egymást, csakhogy eltereljük a figyelmet a rosszról.. Nagyon ritkán beszéltünk negatív dolgokról, nem tudatosan.

.A  mi csapatunk élni akart, és ennek adtunk hangot... Rengeteget nevettünk, egymást szárnyaltuk túl, hogy kinek milyen mellékhatása volt, kitől hányadszorra sikerült vért venni, na és persze az vitte a pálmát akitől a legkülönlegesebb helyről :) Hiszem, hogy a vidámság optimizmust szül, enélkül pedig nincs gyógyulás, semmilyen betegségből :) MOSOLYMOSOLY mindig, minden helyzetben...

Ugyanilyen jó hangulat uralkodott a sugárterápia alatt is. Ott már többféle sorstárssal találkoztam, de a jókedvemet vittem magammal, és azt tapasztaltam, hogy gyűltek körém, ami rettentő jó volt nekem is és nekik is :) Szerencsés vagyok, mert a sugár alatt a bőrömnek semmi baja nem lett,és még nagyon kenegetnem sem kellett.. Most már a második három hónapos kontroll vizsgálaton vagyok túl.

Minden eredményem jó, és jól is érzem magam. A hormonkezelést, amit kapok még legalább három évig élvezem :) De ennek is megvan a jó oldala, nem kell havonta egetverő összegeket költenem női dolgokra..

Tudom,hogy ez nagyon furcsán hangzik, de az elmúlt évem egyetlen percét sem cserélném el senkivel. 

Ez a betegség gyökeresen megváltoztatott. Igen, régen én is ha ezt olvastam, vagy hallottam valakitől, csak megvontam a vállam : ugyan már, üres frázisok. DE TÉNYLEG így van.

Minden átértékelődött.
Hálás vagyok a sorsnak, Istennek, a véletlennek, az életnek, bárhogy is hívjuk, hogy szembe kellett néznem ezzel az egésszel.

Úgy érzem,hogy nem véletlen az amin keresztül mentem. Abban is maximálisan hiszek,hogy az sem véletlen,hogy miért épp mellrákom lett. Hiszek abban, hogy a rák főként lelki eredetű betegség. Nekem mindig is problémám volt a nőiességem kifejezésével.. a párkapcsolatomban is inkább én voltam a domináns fél. Nem tudtam NŐ lenni.. és ezért kaptam egy ilyen hatalmas pofont, hogy pont a mellemtől kellett megválnom, attól a részemtől, ami a nőiességemet hivatott jelezni.. és mindezek ellenére NŐŐŐŐŐŐŐ vagyok, öltözködöm, sminkelek, sugárzom az energiát és ÉLVEZEM azt,ha valaki bókol, és ELHISZEM hogy szép az élet :)

Kaptam egy új esélyt arra,hogy JÓL éljem az életem, ne legyek megalkuvó, és csakis olyan dolgokat és úgy csináljak, ami NEKEM jó. A gyerekeimet is erre nevelem.  És ha ez kellet hozzá, hát köszönöm :) 

A  gyógyulásomban hatalmas szerepe volt három dolognak :

1. A vidámságom, a pozitív hozzáállás, MINDENBEN a jót látni, a rosszat leseperni.
2. A munka. Végig, két kemoterápia között, amikor már bírtam menni,  mentem dolgozni. A munkahelyemen tudták mi van velem, értékelték azt, ahogy végigcsináltam ezt a betegséget. És ez is rengeteg erőt adott. 

3. A végére hagytam a legfontosabbat, ami mindenkinek kell a gyógyuláshoz. 

Elengedhetetlen a pozitív hozzáállás, a vidámság, de BARÁTOK nélkül nem megy. Igen, a család is fontos, de a család érintett, máshogy aggódnak, mint a barátok. Az én családom csak azt akarja, hogy úgy tegyek, hogy biztos túléljem. Sajnos édesapám a mai napig – már hat hónapja – nem beszél velem, mert nem tudta megemészteni azt a tényt, hogy fél mellel élem az életem.. Remélem, egyszer majd megérti, hogy ez nekem nem trauma,, mert élek. . Persze, a barátok is azt akarják, hogy túléljem, de ők felnőttként kezelnek, és elhiszik ha azt mondom,hogy jól vagyok.. de elfogadják, ha épp rossz napom van...- ezt is nagyon sok sorstársamtól hallottam vissza.

Nekem fantasztikus barátaim vannak. Nők és férfiak :) és az ő figyelmük, bátorításuk nélkül biztos nem ment volna. Csak kívánhatom, hogy mindenkinek legyenek ilyen emberek az életében, mint nekem. 

Az utolsó sugárkezelés után, azért, hogy sose felejtsem el azt amin keresztül mentem a bal csuklómra készítettem egy kék színű pillangó tetoválást.. Sosem volt tetoválásom, de ezt meg kellett tennem.. A pillangó nekem azt jelképezi,hogy újjá születtem.. és mivel ott van, ahová kaptam a kemoterápiát, így akárhányszor ránézek, elmosolyodom és elégedett vagyok.. MEGCSINÁLTAM....: KÖSZÖNÖM

A jelszavam ÉLNI ÉS NEM FÉLNI. Alapítottam egy zártkörű klubbot a drága barátaimnak, és a diagnózisom első évfordulójára készítettem mindegyikőjüknek egy pólót ezzel a felirattal. Remélem értik, és megértik az üzenetét.

Most,  hogy  már túl vagyok a nehezén, forr bennem a tenni akarás, így a Rákligánál jelentkeztem önkéntes képzésre, csatlakoztam egy "fiatal rákbetegek" klubhoz, és megint csak hálás lehetek,mert itt is fantasztikus emberekre leltem. 

Hát röviden ez az én történetem, hosszabban nagyon hosszú lenne :)