Use your hands !!!!!!

Hétfőn egy kb. 50 éves nő azt mondta, hogy azért nem végez önvizsgálatot, mert két évente elmegy mammográfiára. És én megint indulatba jöttem, és - kicsit szégyenlem is magam - de kimondtam:

- Hát asszonyom, két év alatt bele lehet halni egy mellrákba.

Talán sokkoló, de a tény az, hogy két év alatt tényleg bele lehet halni egy mellrákba . Hogy miért írok most erről? Hát azért,  mert nap mint nap beszélünk erről. Járunk felvilágosító előadásokra, elmondjuk, hogy mi átestünk ezen a betegségen, és próbálunk a saját példánkkal utat mutatni.
De amikor mindezek ellenére ilyeneket hallok komolyan elkeseredem.
Megéri vajon ez az egész, az, hogy felvállalva magunkat próbálunk segíteni?
A Pink Cirkuszban betöltött szerepünk vajon eléri a célját? Nem arra gondolok, hogy hány újságban jelenik meg a történetünk, vagy , hogy hány tévé kamerája előtt mesélünk magunkról. Arra gondolok, hogy azok a nők akik találkoznak velünk, és meghallgatják a sztorinkat , vajon elhiszik - e, hogy a szűrések és az övizsgálat tényleg fontos ? Hogy életet menthet? És hogy a saját életünkért csakis mi vagyunk a felelősek?  Jó lenne újra beszélni azzal a több, mint ezer nővel, akivel az elmúlt másfél év alatt személyesen találkoztunk. Jó lenne megtudni, hogy hányan kezdték használni a kezeiket, és végeznek havonta önvizsgálatot, hányan járnak évente mammográfiára. Vajon hányan vették a kezükbe .- a szó szoros és átvitt értelmében is - az egészségüket? Remélem, hogy azok közül, akikkel találkoztunk, akik megismertek minket, sokan megértették,hogy nem arra kell várni, hogy behívjanak vizsgálatra.

Szóval, erről nem szoktam írni. Mert, bár a történetem már több szinten felvállaltam, mégis úgy éreztem, hogy nem minden részlete tartozik a nagyérdeműre. De ma beszélgettem a fiammal, miközben rendezgettem az orvosi papírjaimat ( már két dossziényi van....pfujjjjjjjjjjjjj ) és villámcsapásként vágott belém, hogy megosztom az alábbiakat......

2010- május  Jobb emlőben kb babnyi érzékeny terület , kontroll javasolt
2010- augusztus  Jobb emlőben 1, cm-es fájó, érzékeny eltérés tapintható. Havi önvizsgálat javasolt, egy év múlva kontroll
2011- február  2.5-3 cm-es érzékeny, tapintható elváltozás, ultrahang vezérelt biopszia  (mintavétel ) történt.
2012-január 3 cm érzékeny tömöttség tapintható. ( MÉG MINDIG!!!!!!! ) Panasz esetén soron kívüli kontroll.
2012- július  sokadik ONKOTEAM : 3-5 cm tapintásra fájdalmas eltérés, a mellen külső elváltozások . 
2012 - szeptember  MR vizsgálat : egyértelműen rosszindulatú elváltozás a jobb emlőben.
2012 - október Műtét - mastectomia......

S, hogy miért írok most erről ????? Hát magam sem tudom... Talán, ha hétfőn az a nő nem mondja, hogy ő azért nem végez önvizsgálatot, mert két évente eljár mammográfiára.......talán....

A halál és a lányka.......

Gyerekként rettegtem, hogy meghalok. Képtelen voltam felfogni, hogy lesz idő, mikor már nem leszek. Ugyan úgy pörgettem az agyam a nem létezésem majdani bekövetkeztén, mint azon, hogy mi van a fekete éjszakán túl.. a csillagok után. Mert olyan nincs, hogy végtelen. Nem tudom felfogni a végtelent, akkor sem tudtam, és most sem...Emlékszem, ültem este az ágyamban, és végtelen mély szorongás fojtogatott. Becsuktam a szemem, és próbáltam elképzelni, hogy fent repülök a csillagok között, és megyek csak megyek a végtelen mély feketeség felé. És aztán???? Mi lesz velem ott kint? És pokolian koncentráltam az agyam minden egyes sejtjével, hogy egy villanásnyit meglássak a fekete mélység utáni valóságból. Persze soha semmit nem láttam meg.. viszont volt egy jó pár hónap, amikor minden áldott este ezzel feküdtem le és borzasztó módon szorongtam az ismeretlentől való rettegésem miatt. Aztán nyilván az agyam védekező állásba kapcsolt, és kitöröltem ezeket a gyötrő gondolatokat. Elfogadtam.. az agyam elfogadtatta velem. Ma már imádom fürkészni az eget, és pezsgő bizsergéssel tölt el a gondolat, hogy mi lehet a feketeségen túl.  Van ott valaki aki úgy néz minket, mintha egy üveg gömbben lennénk ? Ma már ámulattal tölt el saját létem törékeny semmisége. Az, hogy én magamnak fontos vagyok mennyire nem számít akár a szomszéd házban már senkinek. És ha kiröpítem a tudatom, szárnyalok a csillagok között, akkor nem is látom magam, a pöttyöt sem, ahol élek....
A halállal pont ugyan ez van. Ja, persze, tudom, hogy az élet része. Tudom, hogy be fog következni, hisz senki sem kivétel. Ettől függetlenül azonban képtelen voltam nagyon sokáig felfogni, hogy mi is történik majd velem. És ez a vallási hovatartozásommal illetve hova nem tartozásommal függ össze. Amikor még nem ismertem más vallást,  csak a kereszténységet,  akkor nem értettem , hogy mi az a Mennyország és mi a Pokol... hogy ha meghalunk fel vagy le kerülünk.... És eme értetlenség tagadássá formálódott bennem  és rettegéssé. Emlékszem,  hogy mikor még nem volt gyerekem , számtalanszor álmodtam azzal, hogy én vagy a szeretteim meghalnak, és láttam a temetésem. És láttam,  hogy kik vannak ott és én valahol láttam az egészet kívülről. Rettentően hiányoztam magamnak, és szaggatta a szívem az érzés,  hogy meghaltam.
Mióta tudatom nyitottabbá vált, és olvasgatok, ismerkedem különféle teóriákkal és nézetekkel, már a halálról is másképp gondolkozom. Hiszek abban, hogy a lelkünk nem hal meg, és újból életre kél. Hogy miképp, arról is van hitem. Hiszem, hogy a testünk tényleg a templomunk, és csak azt adja nekünk "vissza" amit kap tőlünk. Hiszem, hogy élni jó, halni meg nem. Hiszem, hogy a halálom után is leszek valahol, és tudom, hogy ha így lesz, akkor nem fogom szem elől téveszteni a gyerekeimet.


Ma meghalt egy zenész, akit ha hallgatok, felszakad bennem a fiatalságom.
És megértem, mikor az öregek azt mondják, hogy mikor mindenki elmegy körülöttük akkor darabokat visznek belőlük magukkal.
Prince csak egy ember volt, egy énekes, akinek a zenéit tini koromban rengeteget hallgattam.
Hallgattam este, amikor a sötét csillagos eget kémleltem, vagy mikor kirándulni mentünk az osztállyal. Csak egy ember volt, mégis nekem az, hogy meghalt mindössze 57 évesen, sokkal többet jelent,mint egy ember halála.
A fiatalságomból vitt magával egy hatalmas darabot, és ezt az érzést nem szeretem....... rohadtul nem....

Élni sokáig, boldogan, békésen, élni......... Halni megöregedve, bölcsen és megnyugodva.... így szeretnék...

....Vége nincs történet......egy nőről....

Csicsergő madarak éneke ébresztette reggel . A fény beáradt ablakának sötétítő függönyén, melyet férjével választottak, mikor beköltöztek az új házba.
Szerelmes volt. Végre megértette, hogy milyen ha valaki éberen figyeli minden mozdulatát, és csak őt látja a tömegből kifényleni.
Rég nem érzett így.. talán sosem érzett így.
Az előző este megváltoztatta életét, bár ezt ő még akkor  nem tudta.
A csók, amit lopva csentek el tőle, megmutatta neki, hogy az élet szép, és ő igenis egy vonzó, kívánatos nő.

Soha nem tartotta magát annak, főleg, miután megszülettek a gyerekei. Mikor a szülői házban élt, apja, a gazdag kelmekereskedő, minden nap szembesítette azzal, hogy ő nem szép, sosem lesz olyan Nő, akiért versengeni fognak. Örülhet majd, ha egyszer valaki a pénzéért maga mellé emeli.
És a lány ezt elhitte. Okos volt, szép, az élet csak úgy ömlött belőle. Aki a közelében volt, nem bírt szabadulni bámulatos erejétől. A férfiakat megdelejezte kívánatossága, ő mégis minden este a tükörben nézve magát, csúfnak látta a képét....Mikor a férje megjelent és megalkudott apjával, örült. Akarta, hogy jó feleség legyen. Férje csendes, békés, jó ember volt. A nő úgy érezte, hogy neki csak ennyi jár, egy ilyen férfit kapott, hát szerette. A férfi is szerette őt a maga módján. És mikor jöttek a gyerekek, az egész élet értelmet nyert. Látta az összefüggéseket, hogy a sorsa ezzel beteljesült. Nem is akarhatott többet az élettől, hisz mindenük megvolt. Apjáék házat vettek nekik, férje vitte tovább apja kelmekereskedését. Sokat utazott, és a nő túl sokat volt egyedül...
Kezdte érezni, hogy az élete kibillen a hazug egyensúlyából, amit a körülötte élők aggattak rá.

Érezni kezdett.. csak még nem tudta, hogy mit.
A vére pezsgett.
A energiák áramlása előbb utóbb mindig körbeér. A várva várt ismeretlen, amit csak a zsigereiben érzett, már közeledett felé.. Hetekre, napokra , órákra volt tőle..

A férfiállat, akit az ismeretlen utáni határtalan szomjúsága hajtott, már úton volt.
Messziről indult . Mind térben, mind lélekben évezredekre volt a nőtől.. mégis az élet egymásnak kormányozta őket.
A férfi vándor volt. Sosem tudott gyökeret verni sehol, és senki mellet.  Képtelen volt  a függőség bármilyen formáját magának tudni. Egyetlen kapcsolata, amit meg tudott élni, az a lovakhoz fűzte. Milyen kegyetlen a sorsa, hogy emberhez, nőhöz, férfihoz sosem tudott úgy kapcsolódni, mint egy lóhoz..
Aztán egy napon megérkezett a városba.
A szokásos éves lóvásár idejére ő is tábort vert egy tanyán, és mivel asszonya, aki az úton mellécsapódott, szép ruhára vágyott, hát elment a kelmekereskedőhöz..
Bár ne tette volna.. Érezte, tudta, hogy valami eszelős dolog készülődik. Mint mikor a vihar előtt gyűlnek a fellegek.. úgy érezte gyomrában a köveket..
Nem tudta, nem tudhatta ki fog rátalálni..
Bement, és mivel a kereskedő nem volt ott, így feleségét hívták segítségül.

És akkor, ott , mikor ők ketten megálltak egymással szemben minden eldőlt. A múlt, a jelen, a jövő egy percbe gyűlt össze. Szemük villanása rég nem látott, ismerős, mégis ismeretlen érzéseket robbantott ki mindkettőjükből. Végre helyreállt a világ. Megérkeztek egymáshoz.
Szavaik nem voltak, de nem is tudtak volna mit mondani egymásnak.
Abban a percben világossá vált az is, hogy szerelmük sosem fog beteljesülni.
Megérkezett a kelmekereskedő és a két férfi régi cimborákként üdvözölte egymást. A nő nem értette, mi történik, mire a férfiak elmesélték, hogy gyerekkorukban együtt szolgáltak a közeli uradalomban. Mindketten lovászok voltak és rengeteg közös kalandban volt részük, barátságuk az évek során ugyan megkopott, de a viszontlátás öröme mindent sérelmet a múlt porába lökött.
Így férje szállást ajánlott rég nem látott barátjának. A nőt senki sem kérdezte, ő csak szemlélt. A lelke ujjongott. Éjjel, mikor férje már elaludt, a nő nem bírt elaludni. Puha lépteivel elindult a kertbe, de a férfi szobájánál találta magát. Nem bírt parancsolni ösztöneinek, és belépett a szobába. Az idegen az ablaknál ült, mintha a nőre várt volna. Mikor megfordult és a nőre mosolygott, a nő minden kétsége elszállt. Órákig beszélgettek.
Aztán hirtelen, de nem váratlanul a férfi megcsókolta őt, és az életében addig kapott összes csók közösen sem ért a nyomába annak az egynek. Az asszony érezte: elveszett.

Másnap a két férfi felkerekedett és a nő megint magára maradt. Nem tudott semmire sem figyelni, egész nap az a fura, lószagú idegen járt a fejében. Megtette amit soha azelőtt. Ábrándjaival magára maradt és saját testét birtokba véve egy új világba csöppent. Magának okozta öröme csodás megnyugvással töltötte el. Itt senki sem kaphatta rajta, bűnös gondolatait csak ő élhette meg.
Mikor hazajött férje, a nő szemrebbenés nélkül tette a dolgát, de közben mélyen a szívében gyökeret vert egy elhatározás.

Elhagyja ezt az embert. Megkeresi az idegent.

....majd egyszer..... majd, ha elég bátor lesz hozzá, és elhiszi ,  hogy csak egy élete van.... itt és most......

Kimenő - Terézanyu után szabadon

.......az uzsonnád... már megint itt hagytad !!!!!!!!!!!!

Reggel, szokásos reggel. Imádottja is ébredezik. Jó vele. Minden. A három csodás gyerek is. Finoman ébresztgeti, csókokkal molesztálja. Férfiként ébred, így az ágyban maradnak még röpke tíz percre.
Ó, milyen jó is, hogy reggel jut rá tíz perc..
Aztán indul a nap. A Földön élő több millió családhoz hasonlóan indulnak ők is. Miért lenne más?
Jó illatú a fürdő utána, érzi az illatát, mely mélyen beleivódik mindenbe. Tudja, hogy ez az illat egész nap elkíséri majd a Kedvest, és mindenki érzi majd, nem csak rá hat úgy, mint a drog.
De nem bánja, mert a Kedves csak az övé, szereti, megóvja és kitart mellette. Támogatja, hisz az ő karrierje minden lemondást megér. A Kedves mosolya egy sikeres nap után semmihez sem fogható.
Kit érdekel, hogy minden más az ő vállán nyugvó mázsás súly? Őt boldoggá teszi, hogy érezheti, nélküle ez a kártyavár már rég összeomlott volna.
Így hát nekiáll a szokásos napi rutinnak. Annak, aminek tudja jól, semmi, de semmi látszatja sincs. Az elmosogatott edények, letörölgetett konyhapult csak neki csillog éteri fényben. A bevásárlás közben azon morfondírozik, vajon a gyerekek mit ennének szívesen? Tudja, hogy a Kedves este fáradtan érkezik majd, lehet a vacsora már rég kihűl addigra. Mindegy. Megveszi a szuper egészséges hozzávalókat valami bión rezonáló kajához, amit valamelyik cikkben olvasott valahol.
Hazaér, épp jókor, mert már ki is pakolhat a mosógépből, mikor csörög a telefonja. Kedves hangja a vonal másik végén. Szerelmes szavak az éterben. Boldogság a szívben. Repül az idő. Mikor lesz már este?
Szereti ezt, szereti, hogy napi rutinja összetartja ötüket. Szereti tudni a bizonyosságot, hogy gyerekei mindig számíthatnak rá, melegséggel tölti el, hogy a Kedves a munkahelyén megélheti azokat a boldog és sikeres pillanatokat amiket esténként megoszt vele. Hát mi kellhet ennél több? Igen, ha a tükörbe néz, még büszke is magára.
Igaz jó lenne néha kicsit el, kicsit ki ebből. Jó lenne ha végre találna olyan munkát, ahol megfizetik és megéri elmenni dolgozni. Jó lesz, ha a gyerekek majd megnőnek, mert akkor ő is megvalósítja az álmait.
Majd egyszer... majd... egyszer biztos.
Addig csak tiporja magát, hogy jó ez így. Nem háborog. Belehazudik a tükrébe. Megszokta már a hazugságait, és el is hiszi magának.
De ez a nap valamiért más. A délutáni jövés - menés közben az autó rádióján belezúdul a fülebe egy rég nem hallott zene. És elhatározza, ma nem lesz biovacsora. Eldönti, ma este csak ő lesz és a Kedves. A gyerekek már kibírják nélkülük azt a pár órát.
A vére pezseg, megáll a Kedves munkahelye előtt. Várja őt. Fordul a forgóajtó, és ott van ő. Egy másikkal . Kézen fogva. Sétálva, úgy ölelgetve, ahogy őt szokta .

............ drágám, az uzsonnád már megint otthon hagytad ! - kiállt át a túloldalra.

És a nő odanéz, kibontakozik a másik ölelő kezei közül. 

Férje csak áll az autó mellett, és tudja:

Ekkora lúzer a világon nincs mint ő.